Örömteli érzéssel tolta be a templom robusztus, nehéz faajtaját. Vére egyszer időben ér a szentmisére. Alapjában véve véve pontos ember – mindenki így ismeri. Rendszerint időben elindul, de a negyedórás kitérő, amíg kedvenc kocsmájában felhörpinti szigorú elvek szerint beosztott két deci borát, már nincs bekalkulálva. Álcája fedhetetlenségét megkérdőjelezhetné egy indokolatlanul korai elindulás, márpedig a mise előtti zsolozsmázás és ájtatotkodás nem igazán vallott rá. Most mégis sikerült úgy odaérnie időben, hogy lelkiismeretét nem gyötörte az Úrral való találkozás megrövidítése. Ezért most végtelen nagy nyugalommal, tiszta, kész lélekkel lépett be a templomajtón.
Emelkedett hangulatát rögtön lelombozta, amint meglátott egy feltűnően fehér táskát nekinyomódni az előteret a templomtól leválasztó kazettás előfal üvegablakához. A táska tulajdonosa azonnal feléje fordult ahogy az ajtó nyikorogva kitárult. A döbbenet szinte megbénította, és egy pillanatra nem volt ura tagbaszakadt testének. Az idegen pont azon a helyen állt, ahol Ő szokta a hátát támasztani az elválasztófalnak minden egyes szentmise alkalmával. Persze előfordult már olyan, hogy valakit ott talál. Ott, azon a helyen ahol hosszú évtizedek óta minden vasárnap meghallgatja az Úr igéjét. Ezek azonban rendszerint a késők, akik tiszteletben tartva a liturgia menetét, megvárják míg fiatalokból álló, lendületes, gitárral és fuvolával kísért énekkar rázendít az első énekre. Ilyenkor rendre gyorsan megindulnak valamelyik félig üres padsor felé és a kiszemelt szokásos hely felszabadul. De most majd két perccel előbb ért oda, mint ahogy mise kezdetét venné. A bejáratnál álló idegen számtalan ülőhelyet találhatott volna, és találhatna még most is. Ha akarna. De láthatólag nem akar. A csalódott, levert emberek odázkodásával lépett be a bal oldali bejáraton, és állt meg a sarkon, alig egy méternyire a fehér táska tulajdonosa mellett. Személyes terének gondnoka felháborodottan tiltakozott a szomszédjogok sárbatiprásáért.
A ministráns csengetett, és a szentmise kezdetét vette. Ő még mindig személyét ért sérelmeinek sebét nyalogatta bőszen. Minden erejével próbálta lesöpörni a felemelkedni kívánó, lelkére tapadt koloncokat, és minden figyelmét a pap szavaira összpontosítani. Az igaz keresztény embertől elvárt felebaráti szeretet már épp kezdte lecsillapítani háborgó kedélyállapotát, amikor utoljára fordította fejét afelé, aki a helyét bitorolja. Ekkor nézte meg magának jobban a mellette állót. Nála jóval alacsonyabb, sudár termetű, fekete hajú 20-as évei kezdetén járó fiatalember volt. Elsőre cigánynak vélte de vonásai és bőrszíne alapján ugyanannyira lehetett volna szaudi is vagy dél-olasz. Fejét épp elfordította, így arcát nem látta.Nem szerette megbámulni az embereket. Ha valamiféle titokzatos szükség mégis erre sarkallta, akkor is csak lopva, nem létező nyakfájdalmán enyhítendő, fejkörzéses mozdulattal fordította nézését kiszemeltje felé. Dolgát most nehezítette a közelség is, és szemüveges lévén a periférikus látás hiánya. Szeme sarkából azért lopva oda-oda pillantott. Sötét bőr, elegánsra nyírt dús fekete haj, divatos de nem kirívó öltözet, és oldalán a fehérlő sporttáska.
A fiatalember idegesnek tűnt. A bejárati ajtó minden egyes nyikordulására hátrakapta fejét. Gyakran találkozott már olyan testvérekkel, akik mérgesen förmedek hátra válluk felett, gyilkos szikrákat szórva minden későn jövőre, akik zajongásukkal megzavarják őket áhítatukban. A fiatalember oda-odavillanó tekintetében azonban nyoma sem volt haragnak, egész testbeszédére inkább az izgalom, aggodalom volt a jellemző. Nem is tűnt olyannak mint akit megzavarnak az áhítatban. Az imákat nem követte ajkával, a dalokat nem énekelte halkan sem. Mi oka lehet rá, hogy bárki késedelmes feltűnése kizökkentse? Tán nem is keresztény. És ahogy ezt kigondolta, agyában megszólalt egy baljós hang. Háborús filmekből ismert légiriadó hangja süketítette meg belülről. Orrlikai kitágultak, látása élessé vált, az idő lelassult.Szívébe jeges kézzel markolt a félelem.
A táska. Hallotta saját hangját mélyen elhúzottan. A mellette álló fiatalember bal oldalán lógó fehér táska hirtelen rezegni kezdett. Képkockánként látta, ahogy a tulajdonos keze megindul egy zippzáros zseb felé, arcán kiült váratlanság. A rezgés abbamarad, az idő visszabillen. Ismét hallja az evangéliumot, de nem érti. Nem bír a szavak értelmére koncentrálni. Egyre csak a táska jár a fejében, amit viselője az előbbi intermezzo után átvet a másik vállára.A veszély távkapcsolója növeli a hangerőt.
Ezt már nem lehet sokáig bírni. Mi van ha táska pokolgépet rejteget, elszánt viselője pedig a pillanatot várja, amikor észrevétlenül leteheti, és eliszkolhat. Na azt már nem. Figyelni fogja. Már nem figyel az evangéliumra, nem ismétli gépiesen a gyülekezet válaszait. Egyre csak a szomszédjában állót figyeli lopva, és a fehér táskát. És kínosan kezdi érezni magát, amiért ezt csinálja. Hagyta hogy Bruce Willisen szocializálódott elméje megtréfálja. John McLane most furcsaságokat keresne. Nézzük csak. Keresztvetés. Homlok, has, balváll, jobbváll széles nem elkapkodott elegáns, már-már mintába illő mozdulatok. Ima. Az imákat nem mondja a gyülekezettel, ez továbbra is furcsa. Letérdel, amikor megkívánja mise menete. Nem néz körbe, nem várja másoktól. Tudja mikor illik. Mikor kell. Úristen, jobban tudja mint bárki. Mert betanulta. Mert alaposan megtanították neki. Most feláll, ahogy mindenki más a templomban. A táska a földön. A táska földön maradt. Áll. A fickó áll, és megint hátra-hátra nézeget. Egyre több keresztény testvér érkezik késve, és minden ajtónyitásra hátranéz. Családok jönnek, gyerekek. Egy 3 év körüli kislány bájos esetlenséggel térdet hajt a márványhatású szenteltvíztartó mellett. Kezeit összeteszi, rózsaszín arcocskáján áhítat. Anyja babakocsit tol utána, az apa az ajtót tartja. Úr Isten családok, gyerekek. Mi lesz ha itt…
De nem, ilyesmi nem lehet. Nem következhet be. Ilyesmi csak a nagy európai városokban lehetséges. Londonban, Párizsban de nem itt. Itt nem. Nem mellette. Mellette semmiképp. Mert ha kell ő fut. Elfut egyszerűen. Talán ki kéne menni. Itt áll közvetlenül a kijárat mellett. Amúgy is el szokott menni a miatyánk után, azt azt következő liturgia Ágotával, Perpétuával és minden létező szenttel végtelenségig bosszantotta. De nem ez nevetséges. Vagy nem? Mindegy, marad. Ha másért nem, hát hogy figyeljen. Figyeljen, hogyha futásnak indul az az alak, ő is futásnak ered. Talán kijut még, mielőtt annak a társai bereteszelik az ajtókat. Hát persze, ezért nézeget oly sűrűn hátra. A társait várja. Ha így van, időben kell lépnie, lelépnie neki is. Vagy már most? Talán az ajtóból még figyelmeztetni kéne a gyülekezetet, hogy feküdjenek hasra. Mi legyen, most mi legyen? A fiatalember megint hátranéz. Eddig szenvtelen arcán most valami örömteli vigyor. Istenem, elkéstem gondolja Ő.
Az ajtó felé néz. Szinte látja, ahogy egy diadalittas indulatos, dús szakállú arab férfi félig belép a nyitott ajtón és int. De nem. Ez egy nő. Egy gyönyörű arab telivér. És int. Igen int, de szeretetteljes mosollyal arcán int a fiatalember felé. És az megkönnyebbült arccal, kimértebb, templomi viselkedéshez illendőbb szerény kézmozdulattal tessékeli maga mellé. A lány megsimogatja a fiú arcát és… és valamit mutogat neki. Furcsa, apró kézmozdulatok és beszédimitáció. Úristen. Hát süketnéma. Mindketten süketnémák, ezért nem mormolt a közösséggel semmit a fiú. A kedvesét, a szerelmét várta. Süketnémák. Szerelmesek. Ő meg egy barom.
Rég nem érzett ehhez hasonló megkönnyebbülést. Szívét eleresztette a félelem jeges marka. A szirénák elhallgattak. Minden rendben van. Minden a helyén van. A szerelmesek egy üres padban, Ő végre a szokott helyén.
A táska a lába mellett a földön.
